Ragadoztam..

Nyugalom, ez még mindig egy gasztroblog (amúgy Zsuzsisan), nem utazom krimiben (még..). Bár majdnem elájultam, amikor a fenti látvánnyal szembesültem, de hát végülis valahol el kell kezdeni az ismerkedést a húsokkal, nem?

Ahogy már sokszor kiemeltem, még csak konyhai kalandjaim kezdetén járok. A sütikkel már szépen haladok, de a húsokkal más a helyzet. Fogalmam sincs, mihez kezdjek velük: még a rántott húst is képes vagyok elégetni.  Néhány alapfogást el tudok készíteni, de egy csirkét egészben még soha nem sütöttem meg. Idén megígértem magamnak, hogy karácsonyra sütök egy finom husit a családnak, ezért megkérdeztem magamtól, hogy miért is félek a hússütéstől? Hát, azért mert gyakorlatilag semmit nem tudok róluk. A csirke még ok, de a többi hús teljes rejtély számomra. Nem igazán tudok kommunikálni a hentessel, mert fogalmam sincs, hogy mit szeretnék kérni. Ez egyre jobban zavart, ezért elkezdtem nézelődni húsos főzőkurzusok után. Ismét szerencsém volt: a Chéfparadénál nemrég meghirdettek egy teljesen új kurzust, amelynek hentesműhely a címe, és a lényege az, hogy egy hentes segítségével feldolgozzuk a husit, amiből utána fincsi ételeket készítünk. Naná, hogy jelentkeztem. Azért voltak félelemeim (egy disznóvágásra sem vagyok képes elmenni, hogyan fogom nyugodtan végignézni, ahogy feldaraboljuk szegény kis disznót?).

Tegnap elérkezett a nagy nap. Mivel Budán még nem sokat jártam, ezért kicsit aggódtam azon, hogy eltévedek (na persze útvonaltervezőről kinyomtatott részletes útvonalterv, plusz várostérkép volt nálam, de hát köztudottan zéró a tájékozódási képességem..). Szerencsére semmi gond nem volt, simán odaértem a Bécsi útra, és közben még fotózni is volt időm :

Megismerkedtünk a nagyon szimpatikus hentesünkkel, aki részletesen elmagyarázta a disznó felépítését (végre megtudtam, mi az a felsál!), miközben akkurátusan feldarabolta a husit:

 

Természetesen nemcsak főztünk, ettünk is (bár én már a májjal jóllaktam, ezért a továbbiakban csak csipegettem). Nekem a legjobban a jambalaya jött be, de természetesen az összes többi étel is fenséges volt.

A legjobban tetszett, hogy Paultól nagyon sok érdekességet megtudtam az angol konyháról (és én még azt hittem, hogy az angolok unalmasan főznek, pedig dehogy!), tutira megyek még hozzá főzőkurzusra (és nem mellesleg örültem, hogy angolul is tudom követni, hogy mit mond, bár nagyon aranyosan belekeveri a magyar szavakat is a mondanivalójába). Még a tűzjelző sem tudta szó nélkül hagyni a konyhában történteket (a füstre beindult a tűzjelző, alig lehetett lekapcsolni).

Mivel ez az első kísérlet volt, ezért tennék néhány építő jellegű megjegyzést: szerintem figyelni kellene arra, hogy páros számú tanonc legyen, mert nem igazán tudok egy személyben figyelni, fotózni, húst sütni, és hozzávalókat keresni a konyhában. A másik az, hogy szerintem külön kellene kiírni a kurzust kezdőknek, és azoknak, akik már tapasztaltak a konyhában, mert engem nagyon frusztrált, hogy a többiek mindig két lépéssel előttem haladnak. Mindezt azért írtam le, mert véleményem szerint mindenkinek az a célja, hogy jól érezzük magunkat a kurzuson, kikapcsolódjunk, nem pedig az, hogy feleslegesen stresszeljünk.

 

Nem semmi mennyiségű husival távoztam, szerencsére voltak olyan rendesek, hogy kerítettek nekem egy nagy táskát, így nem volt gond a metrón és a vonaton, simán hazaértem velük Tatabányára:

 

Összességében jól éreztem magam, sokat tanultam, már neki merek állni egy komolyabb hússütésnek, köszönöm a szép szombati napot, jövök még!